Wehner Tibor KÉPEK FELTÉTELES MÓDBAN
Németh Géza festőművész kiállítása, Budapest, Artézi Galéria, 2016
Ha egy festőművész galériás, illetve ha egy galériás festőművész, akkor előbb-utóbb elérkezik a pillanat, felvetődik a kérdés, megnyílik a lehetőség: a festő felkéri a galériást, illetve a galériás a festőt egy kiállítás megrendezésére. E pillanat elérkezésének másodszor lehetünk tanúi: Németh Géza festőművész képeit Németh Géza kiállító intézménye, az Artézi Galéria mutatja be. Mint a művész munkásságát és tevékenységét ismerők számára köztudomású, a galéria csupán néhány éves működésre tekinthet vissza, Németh Géza életműve azonban immár lassan öt évtizedet ölel fel: a múlt század hatvanas-hetvenes évtizedfordulója óta dolgozik, jelentkezik műveivel a hazai és a nemzetközi színtéren. A körülményeket és a lehetőségeket mérlegelve így sem a galériásnak, sem a festőművésznek nem volt oka kitérni a felkérés, illetve a megkeresés elől, belátták, hogy egymást erősíthetik csak e tárlat bemutatásával.
Németh Géza kiállításjegyzékében a hazai művészek körében meglehetősen szokatlan módon sorakoznak egymás után a magyar és az amerikai városok és kiállítóhelyek nevei. Az alkotói törekvéseit körvonalazó lexikon-szócikk megemlíti, hogy a korai, lírai hangvételű kompozíciókat követően látomásokat festett, majd mitologikus témákat dolgozott fel, később hiperrealista, illetve fotónaturalista képek készültek műhelyében, de a geometrikus szellemiség sem hagyta érintetlenül piktúráját. Ezután egymást követték pályáján a különböző tematikákkal és azok feldolgozásával jelölhető alkotószakaszok: így az expresszív hevületű tájélmény-feldolgozások, a bibliai témák interpretációi vagy a groteszk portrésorozat művei. Így pontosnak ítélhető az a művészettörténeti konklúzió, hogy festészetére – illetve különböző eszközökkel előadott képalkotására – egyfajta eklekticizmus jellemző, amely a modern művészet jellegzetes magatartásmódjával, művészetszemléletével állítható párhuzamba. Most ennek a korábban számos izgalmas kezdeményezéssel, újítással és kísérlettel éltetett festészetnek a közelmúlt három-négy évében született, legújabb alkotásaival találkozhatunk e tárlaton: hagyományos festői eszközökkel készült, a klasszikus táblakép-műformába illeszkedő, az évtizedek során a sokirányú kezdeményezések ellenére is egyéni szemléletűvé kimunkált stilisztikai alkotói jegyekkel összefogott művek együttesével.
Németh Géza festőművész az ezredforduló előtti és utáni években az új idők új dalainak megcsendülése szellemében a számítógépes képalkotás és képkivitelezés felé fordult: a korábbi olaj-vászon kompozíciókat fokozatosan a vegyes technikával alakított, a hagyományos anyaghasználatot és eljárásokat fokozatosan háttérbe szorító, a fotót, vagy helyesebben a számítógép-képet mintegy mű-alapanyagként kezelő, a számítógépes átformálást, a „gépi kollázstechnikát” alkalmazó alkotások váltották fel. 2001-2002-ben készültek római digitális montázsai, s ebben az időszakban fontos fotósorozatokat is rögzített az amerikai kontinensen és magyarországi színtereken. Műveinek megalkotása során ekkor már a „fotóhasználat”, a számítógépes formálás és -komponálás, a digitális nyomtatás vált hangsúlyossá: e képek technikai meghatározása szerint „akryl, digitális nyomat, vegyes technika, farost” anyag- és technika-megjelöléssel szerepeltek kiállításain. Ez az új képsorozat tematikailag és stilisztikailag kapcsolódik, technikailag, formailag viszont elszakad a megelőző korszakok törekvéseitől: itt már ismét kizárólagos – mint a pálya korai szakaszában – a tiszta festői eszközök alkalmazása. A klasszikus eszményekhez való visszatérésre utalnak a tartalmi mozzanatok, a tematikák, a műfajok is: végső soron figura- és állatábrázolások, városképek, életképek és portrék sorakoznak ebben a kollekcióban, jóllehet ezek minden esetben átértelmezett, átformált jelenségek, amelyekkel kapcsolatban az eredeti tematikai vagy műfaji leírás csak az általánosságok szintjén alkalmazható, illetve értelmezhető. De emberalakok tünedeznek fel, felismerhető, vagy fantázia-szülte állatok jelennek meg, épületek, tornyok magasodnak ezeken a képeken, alakok néznek ránk ezekről a festőiségekben dúskáló kompozíciókról. Napjaink alkotásaira is érvényesíthető, és mind a tartalmi és mind a formai vonatkozásokban is igaz Takács Ferenc két évtizede megfogalmazott azon megállapítása, amely szerint „Németh Géza képei tartalmasan ’haboznak’ az ábrázolás és a kifejezés, a köznapilag látott odakinti világ felismerhető reprodukciója és a meghatározatlan belső látomás projekciója között…”
Az ábrázolás és a kifejezés, vagy inkább a leképezés és a képi kijelentés közötti vetélkedés által meghatározottan, az ún. reprodukálható valóság és az ún. valóságelemek autonóm képi kontextusokban helyezése, öntörvényű kifejező erővel való felruházása, átformálása, átírása terén zajlanak Németh Géza festői történései napjainkban is. Ezt a piktúrát az ábrázolás/nem ábrázolás, a konkrét/absztrakt határmezsgyéjén való könnyed átlépés, közlekedés, illetve a határvonalon való magabiztos egyensúlyozás avatja feszültté: a kompozíciókon az alakok, az állatok, a tájmotívumok, a tárgyak úgy jelennek meg, hogy aztán átadják helyüket a valóságra foszlányszerűen rímelő, a valóságelemek emlékét hordozó, vagy ezt az emléket megsemmisítő önértékű festői eszközöknek, elemeknek, hatásoknak. A két, a XX. századi festői hagyományban egymástól elváló – sokszor egymás ellen forduló – szemlélet, alkotómódszer – a természetelvű és az elvont, a konkrét és az absztrakt – szabad szárnyalása ezen a Németh Géza által meglelt érintkezési területen sajátos kettősség feszültségét, talányosságát hordozza. Ezeken a kompozícióin a dolgok elszakadnak a konkrétumoktól, ugyanakkor az elvonatkoztatások valamiképpen konkrétumokkal telítődnek: e villódzásban megfoghatatlanságok és tetten ért felismerések ütköznek egymással, vagy oldódnak fel ellentéteikben és azonosságaikban. Az értelmezéshez hozzásegítenek – vagy az értelmezési szabadságot korlátlanná nyitják – a mitológiai és a bibliai hivatkozások. Charon és a Styx folyó, a sumérek világa, a bábeli torony, Mózes és Ninive, Jézus Krisztus. A művek kompozicionális centrumában általában mindig egy-egy kiemelt, hangsúlyos motívum jelenik meg a jelzésszerű elemekből szervezett, oldott foltokból komponált háttér előtt, illetve festői közegben. Mind a motívum, mind a festői közeg a valóságra és a valóságon túlira utaló egyszerre: egy-egy alakzat, valamely forma, egy-egy foltrendszer már-már a rátalálás, az azonosítás, a felfedezés élményével ajándékoz meg, amikor elbizonytalanodunk, és az elvont szférák világában kezdünk kutatni és kalandozni. Így hát csak feltételes módban fogalmazhatunk, ha a Németh-művek leírására és értelmezésére vállalkozunk – ezért is lett e kiállítás címe az, hogy Képek feltételes módban. A finom eszközökkel szintetizált szürreális és expresszív előadásmód komor, borongós, inkább sötét, mint világos árnyalatokba burkolózó, mély színvilággal párosulva bontakoztatja ki a valószerűségek és a megfoghatatlanságok, a valóságosnak vélt-ítélt és a transzcendensnek érzett jelenségek dilemmáit. A közelmúltban lezajlott alkotómódszer, illetve a technika-váltás – vagyis a korai, a korábbi metódusokhoz való visszatérés – kapcsán, ezen új kollekciót szemlélve megvonhatjuk azt a konzekvenciát is, hogy Németh Géza festészete részletgazdagabb lett, és kolorisztikus vonatkozásban és fakturális szempontból is dúsult.
A reális és szürreális, a valóságos és transzcendens jelenségek egyidejű jelenléte, a lírai és a drámai szólamok együttes megszólaltatása, az emocionális izzás és a bensőséges meditáció összekapcsolódó effektusa – Németh Géza festészetének ezek a mélyben munkáló ellentétei méltán szítják és táplálják egyre súlyosbodó kétségeinket és egyre fokozódóbb nyugtalanságainkat.
Wehner Tibor
(Artézi Galéria, Budapest, 2016. október 8 – november 1.)