A bécsi Rearte Gallery művészei , 2017. szeptember 16
Kiállítási megnyitó
Szemethy Imre
Kontrasztok és dialektusok
Budapest, Artézi Galéria, 2017
Létezett a római birodalom hanyatlása idején, a hellenikus korban a szépművészetek munka nélkül maradt mesterei és segédmunkásai között egy szállóige, amely így hangzott:
P e r e a t m u n d u s f i a t a r s ( = = Vesszen a világ, csak legyen művészet)
Később ezt a jelmondatot a futuristák is előszedték és zászlajukra tűzve lépten-nyomon hajtogatták. Mára viszont így módosult: Vesszen a művészet, csak legyen okostelefon vagy bármilyen tárgynyeremény.
E megváltozott korhangulatban, műveltségi atmoszférában igen kockázatos dolog multikulturális szellemi közösséget szervezni. (Hozzáteszem: kies hazánkban ma szinte szitokfogalomnak számít ez a kifejezés.) Márpedig Abd Masoud festő, kalligráfus és szobrász éppen ezt a merész lépést tette meg 2008-ban, amikor Bécsben létrehozta a Globális Kalligráfia Intézetét, majd ugyanott megalapította a REARTE Galériát, amelynek jelenleg is művészeti vezetője.
A képzőművészet jelenkori, de holnapra is fitt, kombinatorikus szakaszában egyre inkább előtérbe kerül a lehetőségekkel való korlátlan játék, amely jellemzően egyirányú, gátlástalan törekvés a minél meghökkentőbb, minél látványosabb és minél harsányabb produkciók létrehozására.
A REARTE Galéria azonban nem ezt az utat járja, hanem szembe szállva a fenti áramlatokkal, bemutatóit azon nemes elv szerint irányozza, hogy már befutott, ismert művészek mellett teret biztosítson feltörekvő, fiatal tehetségeknek, származzanak a világ bármely pontjáról is.
Mielőtt rátérnék az egyes alkotók bemutatására, vizsgáljuk meg, mik lehetnek egy csoportos kiállítás szerveződési pontjai.
Az összeállítás alakulhat tematikai, műfaji, évfordulós, illetve szűkebb értelemben nyersanyag-használati megkötöttségek szerint, és lehet szervezeti hovatartozásból adódó prezentáció (valamilyen gondolati, tartalmi rokonságon alapuló társulás, ágazati szövetség egyszeri, vagy periodikus bemutatkozása).
Jelen esetben ez utóbbiról van szó, hiszen bár a REARTE tagjai igencsak különböző műnemekben alkotnak, művészetfilozófiájuk, szellemi horizontjuk közelítőleg azonos.
A művészekről tanult és bölcs kollégám, Wehner Tibor a katalógusba írt kiváló tanulmányában már csaknem teljes és találó csoportképet adott, így részemre csak az esszéjében elszórt néhány kérdőjel maradt, amelyekre válaszul megpróbálom előhívni az én 8 mm-es pillanatfelvételeimet.
Elisabeth Lehoczky plasztikáinak eredői között említhető a történelmi erózió, a mitológia, és az allegorikus szemléletmód kedvelése, valamint az asztrofizikából ismert sűrítés, tömörítés. Mindez klasszikus anyagkezeléssel, formaalakítással társul, legyen szó akár márványról, fáról, acélról.
Christa Bramböck képeit a melankóliával terhes planimetrikus elvontság és a posztmodern motívumismétlés izgalmas ellentéte jellemzi, melyet még kiemel a nyers festőiség szuggesztivitása. Nem véletlen, hogy multiplikációja éppen O. Kokoschkát idézi.
Abd. A. Masoud munkái igen finoman cizellált intellektuális montázsok, amelyekben ősi pszeudotechnikai elemek, természettudományi ábra-töredékek ötvöződnek kalligráfiai részletekkel. Meglepő anyag-kombinációjú szobrai nem csupán térélményt, hanem archetipikus időtlenséget sugallnak,
Németh Géza festményein természeti formaképzet és szerkezetes absztrakció egyesül transzcendes, szakrális gondolatisággal. Motívumai is jellemzően szakrálisak, néhanap Szalmakrisztus előtti időkből tünedeznek elénk. Sumér történet-e például vizuális kisprózaként olvasható.
Ali Khiamer dinamikus kompozícióin a kötelezően előírt mozgáselemek (írásjelek) anyagtalan térben, vagy építészeti síkfelület fölött lebegnek. Képein feloldódnak a kalligráfiai kötöttségek, és a színek bekapcsolásával, a skála kiterjesztésével olyan új dimenziót teremt, amely a művészi írásbeliség terén eltér ugyan a tradicionális szabályoktól, ám éppen ez a személyes, rendhagyó hangvétel teszi igazán eredetivé.
Számomra a kiállítás emblémája Mohamed Azzam Figyelő arcok c. képe, mégpedig azért, mert kultúrköröket egyesít. Stílustársítása révén olyan közismert ó-egyiptomi amulettet (= udzsat/ Hórusz-szem) aktualizál, amely hihetetlenül tág asszociációs mezőt nyit meg számunkra. Teszi ezt természetes egyszerűséggel, expresszívitással.
A kalligráfia művészetével, gyakorlatával együtt járó intellektuális tisztaság, mint posztromantikus magaviselet hozza elő a kiállítással kapcsolatban megfogalmazható zárótételt:
Az itt látható műegyüttes stíluskülönbségeivel, formai megoldásaival, absztrahálási módozataival egy világosan érthető, tartalmilag és érzelmileg egységes bővített mondatként rajzolódik emlékezetünkbe, remélhetőleg hosszú ideig megmaradva a vizuális élmények tárházában.
Szemethy Imre
(Artézi Galéria, Budapest, 2017. szeptember 16 – október 10 .)