Húszan a Magyar Festők Társaságából
2019. január 26.
Húszak
Hemrik Lászó
Kevés lustább ember van a kiállítás-megnyitó személynél. És most ne tegyünk kivételt. A lustaság, mint tudjuk, jól kondicionálható, hatékonyan fejleszthető. A megnyitó személyt könnyű elkapatni, kivált, amikor egy kiállítás-rendező, kurátor ellátja minden földi jóval. (Esetünkben ez már többször megtörtént,s leginkább akkor, amikor Kováts Albert az általamnagyra becsült művész, művészetszervezővel dolgoztunk együtt, aki ennek a kiállításnak is a motorja.) De most Albert váratlant húzott, s a világ legtermészetesebb módján, teljes joggal egy adott helyzethez, az Ártézi Galéria adottságához, műtárgy-befogadási kapacitásához, a Magyar Festők Társaságának közelmúltbeli történéseihez, a művészek kiállítási programjához igazodva állította össze a kiállítás anyagát. Így ezeket a kőkemény szervezők elveket kapta meg tőle a kiállítást megnyitó személy, továbbá azt a kedveskérést, hogy így tél közepén inkábbszívet melengető módon, ne teóriáktól roskadozó szöveggel köszöntse a becses hallgatóságot. Szóval a megnyitó személy magára maradt, semmi lazulás, most nincs a kurátorától készen kapott, jól átgondolt, megannyi kulturális réteget érintő, a művészettörténetnek számolatlan előképére építő, inspiratív tematika, szellemi alap. Megjegyzendő, ha mindezek a megnyitó személy rendelkezésére állnakszelíd áramlatokkal sodort gondolában érezi magát, s akkor jön az ihlet a napsütés természetességével, és ontani kezdi magából a pontos mondatokat,egyiket a másik után, hogy azokra a művek, mint fogasra a kabát, úgy kerüljenek.
Még egyszer, a megnyitó személy kulcsszavai: szellemifundamentum, ringóhajótest és ruhafogas. De mint jeleztük, kulcsszavak márpedig most nincsenek, vannak viszont művek, van húsz kiváló mű Kováts Albert és húsz kiváló művész jóvoltából, melyek bizonyosan kellő kíváncsisággal viseltetnek egymás iránt, mármint a művek, és ez egyáltalán nem kevés, kivált akkor, amikor a kiállítást megnyitó személy arra jön rá, hogy a kezét nem is engedték el valójában. Hogy erre rájöjjön, annyi kellett, hogy hosszasan ízlelgessea kiállítás címét: Húszan a Magyar Festők Társaságából. Ízlelgette, ízlelgette és egyre inkább a kedvére valónak találta annak tárgyilagosságát.Húszan. Ragozott tőszámnév. Ha mondatban áll egy feszes, szigorú és tárgyilagos számhatározói szerepet tölt be. Mert a számnevek, a szikár mennyiség jelzők feszesek, szigorúak és tárgyilagosak, akkor is, ha a művészetben akad dolguk. Mert, ha tetszik, ha nem, ott is akad dolguk bőven. Gondoljunk most csak a konceptuális képzőművészetre vagy a repetitív zenére, vagy ezeknél konkrétabb művészetijelenségekre, aNyolcak-ra vagy a pestlőrinci 5-kor csoportra, a Húsz óra-ra, A nyolcadik utas a halál-ra, A halál ötven órája-ra, az 1984-re, A piszkos tizenkettő-re, a 12 dühös ember-re vagy Böröc András 50 vagon című munkájára, amit a kiállítás megnyitó személy nemrégiben látott a Műcsarnokban, de nem soroljuk tovább.
És valóban a művészet terrénumán belül is a számmal, számnévvel való jelöltség, a számmal való nevesítés, a szám természetéhez méltó módon konkrétabb lesz, kevesebb ellentmondást fog megtűrni, és kevesebb lesz általa a mérlegelés lehetősége is. Még akkor is, ha bizonyos mennyiségekhez, számokhoz egészen gazdag – akár költői – jelentéstartalom is tapad. Gondoljunk az egy tucat tizenkettőre, a mesés hármasra és hetesre, de ez vonatkozik tulajdonképpen a tízes számrendszer mind a tíz számjegyére, a nullától a kilencesig.
Úgy döntött hát a megnyitó személy, hogy azt vizsgálja meg, milyen kapcsolatokat ápolnak a kiállított alkotások a számokkal ésmennyiségekkel. Így két nagy csoportokra osztotta a műveket. Az egyikbe azok kerültek, amelyekben a művészeknek a megszámlálhatatlannal, míg a másikba a megszámolható mennyiségekkel volt dolguk.De ezt csak egy igen szabad átmeneteket megengedő halmazelméletként kell és lehet értelmezni.
Jöjjön a megszámlálhatatlan dolgok halmaza.
Kapócsy Judit képének címe Fekete ajtó. Fekete ajtóból a képen egyet látni, de … Karl Jaspers azt írja egy helyen, hogy a léttel való valódi találkozások a lét határhelyzeteiben jönnek létre. Van, akinek ebből bőségesen, de van, akinek csak egyadatik. A határhelyzetek között fekete ajtó áll. De figyelem, nem kell ezektől az ajtóktól megijedni, még akkor sem, ha félelmetesnek látszanak.
A törtszám, a hányad, a valóságdarabok viszonylatai.Így van ez Mazalin Natália kollázsán is. Azt jelzik, már nincs meg, ami volt, ami teljesnek mutatta magát, de mégsem ennyire szomorú a dolog, maradt belőle valami, amiből az egész újra elgondolható.
A Tavaszpont-otmégha egyetlen időpillanatnak is vesszük, jobban tesszük, ha a megszámlálhatatlan, a nem tetten érhető, a megjelölhetetlen dolgok közé soroljuk. Még akkor is, ha szinte mindenki találkozott vele, és pontosan tudta minden kétséget kizáróan, igen, ez a tavaszpont. Sár, erjedő hószag, rebbenő madár, éteri magasság, a sűrű légies semmi, ahogy az Vén Mária akvarell-pasztellén látható.
Vannak számok, amik leírják az emberi agy neuronjainak a számát, s vannak számok, amik az egyes chipek tároló-kapacitását nevesítik. Végesek, de ez a végesség a végtelenséget feszegeti. Csak a töredékére vagyunk képesek rálátni, M. Novák András munkájához hasonlóan.
A sóhajoknak, bármennyire is légiesek, kell, hogy valamin megtámaszkodjanak. Legyen az egy part, ahogy az Ásztai Csabánál látható, egy part, ahonnan a sóhaj elrúgja magát, és ahová visszaereszkedhet, ezt nem hallgathatjuk el, mégha a sóhajt leginkább irány, cél és sebesség nélküli áramlásában érzékeljük, és olyan, mint a köd egy hosszú és lassú októberi reggelen.
Pusztulás, bomlás és bontás. A szétesés esztétikumába látunk bele Jovián György hiperrealista képén. Lehet-e mindezt számba venni? Ami egy volt, ami egész volt, több darabra hullott szét? Vagy a számolatlan megszámlálható dolog egyetlen masszává fuzionált? Tessék választani!
Vankó István két, nehezen körülhatárolt dolgot kívánt egy képtérben megfesteni. Az egyedüllétet, és az egyedüllétet körülvevő megszámlálhatatlan izgő-mozgó sokaságot.
És innen kezdve pedig a megszámlálható mennyiségek halmazában teszünk látogatást.
Mint a mesében, három, azaz háromszor kettő az igazság Király Gábor akvarelljén. Egy ház ablakkal, az ablak huzattól megrebbenő függönnyel, függönyös ház nevető alakkal. Nem kell ennél semmi mulatságosabb.
A Cantata profanában kilenc fiú változik szarvassá, míg Juhász Ferenc versében egy lesz az, aki szarvassá lesz, és elhagyja otthonát, és oda többé már nem tér vissza. Baksai József az agancs-attribútumot és a fiú súlyos kő-hiányát festette meg.
Fenyvesi Márta képén három origami lovas vágtat előre, a művésznő által mindig nagyon gondosan megszerkesztett háttér-világban.
Ha azt mondanám, hogy Haász István munkája afféle négyzet triumvirátus, négyzet triptichon fríz, nagyon komolyan hangzana, és ez így is van, de higgyék el, legalább ennyi a munkában a szellem, a jókedv és a derűs humánum.
Egy metropolis testét vágja keresztül a CityGorge, a modern vadregényesség kanyonja. Egy völgy két sziklafallal. A levegőperspektívának engedelmeskedve egészen halványak a távoli házfalak, de egy monumentális szimfónia kottaképeként is nézhető Szegedi Csaba festménye.
A tökély egyik megtestesülés a piramis. A síkban ezt a tökélyt egy háromszög zárja körül. Konok Tamás játékos kedvű alkotó. Ha a háromszög alsó hányada kifut a képből, máris öt szög lesz a háromból. A kép játékosságához a vízszintes, színes csíkok is hozzájárulnak, meg a piramis mögé rajzolt négyzet, ami egy újabb piramissal ajándékoz meg bennünket.
Három fa is megtölthet egy egész világot, ezt látni Szily Géza akvarelljén. Nézzük, csak nézzük ezt a színes kavalkádot, és akkor már látjuk a tolnai kertet, a léckerítést, egy emberalakot, a sarjadó füvet, a napszítta házfalat és a virágot bontó lombkoronákat.
A mennyasszony és a vőlegény. Az akkor egy pár. Ünnepi hangulat, tüll-függöny, könnyed emelkedettség Ganzaugh Miklós alkotásán. Egy pár az két ember, nő és férfi, akik mindig ugyanazok és mindig mások: változatok az alapformákra, változat a kettősportré műfajára.
Halmi Horváth István festményen négy stilizált oszlop látható. Négy emlékjel, melyeknek árnyalataikülönbözőek, de eltérőek a magasságuk is és láthatólag különböznek az egymáshoz való viszonyaik.Így együtt lesznek pontos és légies gránitoszlopai az emlékezetnek.
Tóth Ferencz már nem csíkokat húz, nem tojásokkal rendezi be a képtereit: tétet emelt, pontosabban négyszögre emelt. Ha a négyszöget négyszöggel szorozzuk meg, az annyit tesz, hogy egymás fölé halmozzuk őket. És ennek folyományaként egyre több és több kép dereng fel a kép négyzetek felületei mögül.
Vásárhelyi Tímea képén két zongora-lábat látunk, és egy részletet még a pedálblokkból. Nem véletlentehát a mű zeneihatása. A feszes és masszív hangok között a virág olyan, mint egy lágy, nehezen megfogalmazható dallam.
Valamikor minden egy szó volt. Amikor még nem artikulálódtak, nem váltak el egymástól a hangok: a szó csak tett volt, de inkább indulat, a világ meg egy és oszthatatlan. Aztán jött a szó, és jött a gondolat, és jött a végzetes elkülönülés, minden dolgok széthullása, és mégis, ezt üzeni Turcsányi Antal képe is, nem lennénk meg gyönyörű szavaink nélkül.
Zsák és foltja, jut eszembe, Székács Zoltán Zsák-reliefjéről, de a munka tovább lép ebből a „jobbhíján” állapotból, s egy bonyolultabb szituációt, egy komoly, megfontolt dialógust kelt életre a kép alsó és felső félteke között.
Kívánok én is sok, megszámlálhatatlan, izgalmas beszélgetést ehhez a kiállításhoz.
Hemrik Lászó
(Elhangzott a kiállítás megnyitóján, a budapesti Artézi Galériában, 2019. január 26-án.)
.