„A lélekben szegények nem azért boldogok, mert valamit elvesztettek, hanem mert valamit megtaláltak.”
(Assisi Szent Ferenc)
A mai kiállítás négy alkotójának munkái, más-más egyéni hangnemben szólva ugyan, mégis nagyon szép együttállást mutatnak. Mindnyájan a valós látványból indulnak ki, és mégis mindegyiküknél első látásra egy absztrakt világot látunk. A megélt, megtapasztalt látvány élménye indítja el őket, addig vesznek el azonban a valós motívumaikból, amíg azok már csak utalnak önmagukra, jellé és a lírai önkifejezés vizuális eszközévé válnak. A négy művésznő képei formailag és tartalmilag is visszafogottan és csendesen üzenik meg gondolataikat és érzékeseiket a konkrét, tolakodó világban.
Kádár Katalint alapvetően a fény és a vízfelület végtelensége érdekli, e mindent magukba foglaló, absztrahált jelenségek szimbolikája. Akár rajzban, akár hagyományos képgrafikai technikákkal, akár festészeti eszközökkel dolgozik, a valós látványból való kiindulást munkáiban megbúvó kísérletező fotós sorozatainak hatása is bizonyítja. A mindennapok rohanásában megállni és elcsendesedni tudó szemléletmód ez, ami észreveszi a függönyön is átsütő nap fényeit, az árnyékos oldal szépségeit is, és meglátja egy könnyektől átitatott vászonzsebkendőben vagy a legapróbb tárgy rejtette füstként omló fényekben rejlő lehetőségeket is. Majd képes az emlékeket, a fényben feloldódó tárgyakat és a természetet absztrahálva, képgrafika-művészetté transzponálni a valós látvány hangtalan spontaneitásában megfogant élményét.
Kopocsy Judit munkáin inkább a kollázs-dekollázs technikák uralkodnak, és képeinek gondolatrendszere is az applikált – építő – és a megtépett – szenvedő – anyag szimbolikája körül mozog. Motívumai mindig valahogy egy egészből kiszakított részletre emlékeztetnek, s a képfelületei is öreg házak ütött-kopott, málló vakolatú, repedező falait idézik. Anyaghasználatában sokszor az arte povera jellegű, hulladék-szerű matériák dominálnak, és eszköztárába olyan tartózkodóan egyszerű technikákat emel, mint a felületen eltévedt, apró, szinte véletlennek látszó ceruzavonal. Gyakran kerül munkái felületére hullámkarton, újságpapír-darab vagy rongyos drapériák, melyek további szimbolika felé nyitják meg az értelmezést. Egy egykori ajándék csomagolópapírja, egy szétszakadt terítő, egy elfeledett eseményről szóló hír. Valós életek valós tárgyainak hajdani darabjai, melyek emléktöredékekként hordoznak hírt az elmúltról.
Vágó Magda munkái olyanok, mint amikor az ember gyerekkorában még tudott repülni az álmaiban, lenézett a magasból, és egy olyan nézőpontból látta a világot, amiben eltűnt a gravitáció fizikai törvénye és a perspektíva szabályos és biztos kerete. Ahol természetszerűen találkozott angyalokkal, és ösztönösen könnyűnek látta a világot. Képein a táj motívumai síkszerű szerkezetté alakulnak át, és naivan leegyszerűsített, geometrizáló mégis szabálytalan formái egyszerre konstruktivista és lírai kompozíciókat hoznak létre.
Krajcsovics Éva műterem-témából kiinduló, mára minimálisra csökkentett motívumkészlettel dolgozó festészete a figuralitás és az absztrakció végső határán mozog. Képei az utóbbi években már csak egyetlen számára fontos valóságos tárgyból indulnak ki, és sorozatokba építve jelennek meg. Egy 100-szor kimosott hálóing, egy elnyűtt lepel, egy kopott könyv, egy ócska kis fadarab, vagy most, az Andrássy úton, Budapest centrumában, egy padon, koszos takarókból megvetett ágy. Éva a felmutatás gesztusával emeli szinte szakrális térbe a felismerhetetlenségig leegyszerűsített motívumot, hogy amit nap mint nap látunk és mégsem veszünk észre, azt itt alig láthatóan ábrázolva végre felismerjük.
„A festmény csendre vágyik. A szavak nélküli csendben születnek a gondolatok. A festő gondolatai teremtőjüket is magával ragadó formát keresnek. Ez a művész állandó küzdelme, újból és újból kiszabadulni a mindennapok szorításából, behatolni a látvány titkaiba, hogy önmagát adhassa.” Robbert Schaefers
Artézi Galéria, 2019. március 23.
Garami Gréta művészettörténész
(Artézi Galéria, Budapest, 2019. március 23 – április 11.)