Nehéz szabadnak lenni
Ennek a kiállításnak a képei időutazásra invitálnak: a huszadik század hatvanas–hetvenes évtizedébe. Húsz évről van szó: a Kádár-kor konszolidációjának időszakától, a „hosszú hatvanas évektől” – melyek 1973-ig, a hazai reformpolitika bukásáig tartottak – a nyolcvanas évek kezdetéig; utóbbiakat már a kimerülő, dinamikáját vesztő rendszer kezdődő dezintegrációjaként, a művészetben pedig – Kelet-Európában is – a posztmodern korszakának szokás tekinteni. Ha mindezt elfogadjuk, akkor a szóban forgó két dekádot a modernitáshoz kell számítanunk – nemcsak művészeti értelemben. A tudományos és technikai forradalomhoz fűződő remények, az életkörülmények javulása, a tulajdonhoz jutás lehetőségei, a társadalmi mobilitás perspektívája, a kultúra ideológiai korlátainak fokozatos oldódása – a modernizáció – azonban csak a pártállami struktúra és geopolitikai keretei „adottságként” történő elfogadásának feltételei között mehetett végbe.
Ma, a közelmúlt, az előző társadalmi berendezkedés differenciálatlan meg- és elítélésének történetietlen doktrínává rögzülése idején ezek a képek – és a bennük követhető festői szemléletmód-alakulás lépései – a maguk szerény, de határozott módján megidézik a kor atmoszféráját, azt a légkört, melyben a szabadság intézményes hiánya és a személyes szabadság előtt megnyíló, egyénre szabott kiutak valamilyen élhető egyensúlyt teremtettek.
Mert nem volt véletlen, hogy Kontraszty László a hatvanas évek első felében lépett arra az útra, amelyen aztán egyre magabiztosabban kezdett járni. Nagyon érdekes, hogy már a negyvenes években – a korszellem és a kor egyik legnagyobb szelleme, Kállai Ernő hatására – konstruktív-absztrakt műveket alkotott, de 1960–1965 között mégsem ezt az elejtett szálat vette fel, hanem – némi túlzással, és az absztrakció tekintetében legalábbis – mindent elölről kezdett.
1986-ban, egy beszélgetésben mondta Mezei Ottónak és Papp Oszkárnak, hogy amit a festészetben elért „…az egy nagy vágyódásból született, hogy szabad legyek. Sokáig nem mertem, mindig olyasmi volt a háttérben, hogy mit szól majd X vagy Y. (…) Régen sokat írtam, mert egészen egyedül voltam…” Ez a vágy és az írásban-gondolkodás vitte közelebb a személyes, belső szabadsághoz: a hatvanas évek legelején tisztázta – mindenekelőtt a maga számára – azokat a festészetelméleti alapelveket, amelyek tudatosításából inspirációt és bátorságot merített, majd alkotói lendületbe hozta.
„Hogyan jutottál el a teljes absztrakcióig?” – ezt a kérdést Mezei húsz évvel korábban, Kontraszty itt látható munkái legjava születése idején, 1966-ban tette fel Molnár Sándornak. A fiatal festő erre némi kitérővel, a forma és tartalom viszonyának – amely annak idején kardinális művészetpolitikai kérdés volt – megvilágításával felelt: „…a festészetben a forma hordozza azt, amit általában úgy szoktak nevezni, hogy tartalom. Nincs egy külön – a formától független – gondolati tartalom, a forma rögtön és közvetlenül az.” Ez a kijelentés (és még egy sor másik is) akkor radikális, elfogadhatatlan nézetnek minősült; az interjú nem is jelent meg.
Most Kontrasztyt idézem: „…a forma is tartalmat fejez ki. Mégpedig képzőművészetről lévén szó, a forma hordozza a legtöbb tartalmat, mert hiszen, ha igazi képzőművészet, akkor azok lesznek legkifejezőbb elemei, amelyek szavakkal nem fejezhetők ki.” 1959-ben, a Képzőművészek Szövetségében, ez az érvelés aligha találhatott lelkes egyetértésre, különösen a „szavakkal kifejezhetetlen” formai tartalmak kitétel, mely a narratív-valóságtükröző realizmus elvével összeegyeztethetetlen volt.
Mindazonáltal a „mindent elölről kezdő” Kontraszty is a valóságból, a természetből, az életből vezette le egyre elvontabbá váló, a konstrukciót hangsúlyozó festészetét. „Az absztrakció kell annak, aki nagyon szereti az életet – értsd: az egész tárgyi világot és legjobban az embert. Megtanítja a lényeg meglátására. Megtanítja arra, hogy nincs kifejezéstelen forma, csak át nem élt forma van, és az ilyet nevezhetjük embertelennek vagy formalizmusnak.” Ezeket a sorokat 1961-ben írta, mintegy megvédve magát és új munkáit, cáfolva a kornak az absztrakciót illető két legsúlyosabb vádpontját: az antihumánus és a formalista minősítéseket. Idézzük fel, hogy a Művészettörténeti Értesítő ebben az évben közölte J. D. Koplinszkij dermesztő hangvételű írását (Miért utasítják el a szovjet művészek és műkritikusok az absztrakt művészetet), és Aradi Nóra ugyan szofisztikáltabb stílusú, de hasonló végkövetkeztetésű könyve, az Absztrakt képzőművészet pedig 1964-ben, Kontraszty épp ilyen irányú, a szellemi szabadságot és a festői lényeglátást céljául kitűző kísérleteinek idején jelent meg.
Mindez nem bizonytalanította el, és most már – szemben a negyvenes évek végének ideológiai pressziójával és a szorító egzisztenciális körülményekkel – nem is térítette le a megtalált útról: „…olyan koncentrált művek alkotására törekszem, amelyekben az elvont képszerkesztés a természet mélyen átérzett és megértett lényegével egyenlő arányban van jelen.”
A kiállítás ezekkel a képekkel kezdődik; olyan munkákkal, melyekben ez az „egyenlő arány” dominál. Ahogy az évek haladtak, Kontraszty úgy módosított az arányokon, hogy az egyensúly, a feszültséggel terhes képi harmónia megmaradt, de a figurális reminiszcenciák (a természeti és a környezeti elemek) fokozatosan veszítettek motívum-jellegükből és egyre inkább egy rá jellemző, elvont képi beszéd szavaivá, mondataivá alakultak. Motívumai metamorfózisát a festő emberi-szellemi fejlődésként élte át: a képben megjelenő gondolatok és érzések tisztaságát és tisztázottságát önmaga megismerésével, a lényeg felé történő „következetes befelé haladással” azonosította.
Ezt az önfelszabadító folyamatot – és ezt a kiállítást is – olyan művek zárják, amelyekben csak nyomokban vagy már egyáltalán nem felismerhető a formák motívum-eredete. 1979 körül Kontraszty művészetében új korszak kezdődik: „…ki kell zárnom az asszociatív formákat a képből, hogy tisztábban jelenjen meg a lényeg… az absztrakt formáknak, színeknek saját nyelve.”