Amikor egy festő életprogramja részévé teszi az általa kidolgozott stílus fejlődési folyamatának bemutatását, akkor joggal beszélhetünk retro-spektív (visszatekintő) tárlatról.
Lonovics László esetében azonban most olyan tárlatról tudósíthatunk, amely merőben különbözik ettől. Festményei ugyanis teljesen új kutatási területről, nevezetesen a dimenziók világáról értesítenek s közvetítenek meglepő adatokat. Már a R É T E G E K gyűjtőcím is többszörös képzettársításokat gerjeszt, hát még amikor szembesülünk azzal a festői leleménnyel, ahogy a művész a kétdimenziós képfelületen az időben egymás utáni és egyidejű formaképződés eseményeit a vetületek szerves összekapcsolása révén egyesíti.
Feltehetjük a kérdést, honnan származnak ezek a vetületek, mitől nyer új értelmet az ábrázolás?
Formailag, a látvány szintjén azt észleljük, hogy a konzervatív perspektíva hiányából adódóan a síkjelleg a meghatározó, azonban az is nyilvánvaló, hogy olyan, eddig ismeretlen kiterjedéskombinációval állunk szemben, ahol a vonal már nem csupán mérték, hanem a minőséggel arányos súlyvonzat, a szín pedig nem puszta optikai képzet, hanem a spektrum hullámtörése. A felületképzés hol raszterjellegű, hol – a kompozíció dinamikáját szolgáló – kivágatok együttese. Az alapkérdésre válaszolva: nem szimpla térrétegekről beszélhetünk tehát, hanem dimenziómetszetek bonyolult vetületeiről, áthatásairól.
Lonovics Lászlónál nem véletlen ez az irányultság, hiszen előzetes terepgyakorlatai közül ha felidézzük a F é n y i n t o n á c i ó k című sorozatát, csírájában már ott elkezdődött a dimenziószám növekedésének megfelelő, végtelenített síkalakzatokból építkező képi világ kimunkálása, a látványelemek absztrakt hálózatba rendezése.
Pionírtörekvésének lényege: lefordítani a festészet nyelvére az univer-zumban létező térszerű elemek sejtelmes geometriáját, egyben olyan impulzussal gazdagítani újkori látásunkat, mely egy ismeretlen tartomány, jelesül a világegyetemben frissen megsaccolt sötét anyag koordinátáira utal. Mondhatni, hogy Lonovics a festői absztrakció terén már létrehozta azt az egyesített elméletet, ami a tudomány szférájában még várat magára.
Érzésem szerint az itt látható képsorozat egyértelműen utal erre az elsődleges tartalomra, ugyanakkor, rétegtjellegénél fogva időnként elfedi, máskor kivillantja azt az imaginárius mezőt, melyből maga is vétetett.
Formai tekintetben minden kép organikusnak nevezhető, így a sorozat-ba rendezés és rétegekre bontás mindaddig hagyományos módszernek tűnhet, amíg a képzet a maga kohászati procedúrájában el nem éri a dimenzionalitás szintjét, s új értelmet nem nyer a színek projektív távolságértéke.
Ne feledjük azonban, hogy az előttünk sorjázó vizuális jelenségcsoport alapja, gyökere a festői intuíció, így a tudományos társítás mellett e képek egyúttal költői metaforák, s azt példázzák, hogy a legbonyolultabb dimenzió létrejöttében is ugyanaz a szervező / konstruáló erő működik, mint a művészi stilizációban. E szín- és formaköltészeti modellben nem a realitás minimumáról van szó, hanem a valóság ismeretlen zugaiban rejlő, esztétikai minőséggel bíró objektumoknak a hétköznapi térben észlelhető lenyomatairól.
Lonovics László művészetéről, itt látható munkáiról szólva ki-mondható: a kontinentális látványalkotás számára a sötét anyag festészetbe tagolásával eleddig ismeretlen területet hódított meg. A plane-táris, botanikai, tektonikus és emblematikus nézőpontok egyesítésével olyan új világot teremtett, melyben a szemlélő ítélőerő hatására az objektumok megnyílnak, s feszültséggel teli szerkezetük élménytextúra formájában átkerül a képmezőre. Azt is biztonsággal állíthatjuk, hogy képeiből szélten-hosszan kiérezhető az érzelmi pozíció jelenléte, így e műalkotások – poétikai értelemben – egyaránt értelmezhetőek tárgyi jelenségként és lelki, szellemi erővonalrendszerként.