Mikor az elmúlt év októberében az a megtiszteltetés ért, hogy bevezethettem itt, az Artézi Galériában az első, a nyitó kiállítást, arról beszéltem, hogy fontos, hogy művész művésszel találkozzon. Kiemeltem, hogy végzetes az alkotóművészi elmagányosodás. Jellemző a magányban dolgozás, a kevés társadalmi, szakmai kapcsolat. Talán csak valamiféle virtuális közösség létesülhet a digitális korszak technikai áldásai (?) által, de a közvetlen érintkezés művész és művész, művész és közönség között igen kevés, s az is manipulált. Így hát minden olyan törekvés, amely egyrészt a művészek közötti kapcsolatot, kapcsolódást segíti elő, másrészt egy művészközösség közönséggel, befogadókkal való - legalább – érintkezését célozza meg, messzemenően üdvözlendő.
Nos, erre vállalkozott az Artézi Galéria frissen létrejött kis csapata, szimbolikusan is kitűnően választott nevével. Az artézi kutakat az különbözteti meg az egyéb kutaktól, hogy a megtalált víz mélyről jön fel, illetve magától tör fel, s hozza felszínre a föld mélye tiszta természeti értékét. Nos, metaforikus értelemben itt és ma is erről van szó a kortárs magyar képzőművészet egy izgalmas válogatásával.
Az elmúlt évi nyitó kiállításnak Egyszer együtt volt a címe és már akkor is bíztam abban, hogy ez nem egyszeri találkozás lesz. Nos – szerencsémre – igazam lett, mert noha a kiállítók összetétele picit változott, de inkább az a jó kifejezés, hogy bővült, ami nagyon jó, hiszen a tavalyi hét művészből, hatan most is itt vannak munkáikkal, s ez a kör bővült újabb hat alkotóval. S ez a bővülés jelképesen is tehát ismét hordozza az artézi kút megkülönböztető jegyeit. Újra ismétlem: mélyről tör fel, magától tör a felszínre! Vagyis: egy természetes erő van benne, mint ahogy ez van ebben a mai kiállításban is, amely adventre szerveződött meg, s épp Luca napi nyitásra. Adódott hát a cím: Luca napi jamboree. A jamboree is jó kifejezés, mert pl. a cserkésztalálkozók nagy összejövetelei is nem feltétlenül régi barátok találkozása, hanem épp új kapcsolatok létrejötte is, s számomra úgy tűnik, hogy ma - itt és most - ilyen viszonylatokról is szó van.
Mi is az új ebben a mai kiállító csoportban? Hát például a szélesen értelmezett képzőművészet kategóriáiban való gondolkozás. A széles értelmezés azt jelenti például, hogy itt ma a fotóművészet is képzőművészet, két remek fotográfus jelenlétével! Széles abban is, hogy technikailag is tág a látottak íve. Hagyományos anyag használat éppúgy érzékelhető, mint erősen innovatív felfogás.
Mindez tehát kettős értelemben is igaz: a technikában és a szemléletben.
Nagyon izgalmas a generációs összetétel. Egy művész van, aki már nincs köztünk, sőt régen nincs közöttünk: Ladányi Imre, aki 28 éve halott. De munkái nagyon is illeszkednek a kiállításhoz. Rajta kívül a negyvenes, ötvenes, hatvanas évek szülöttei a kiállítók, akik között a hetven év körüliek vannak mennyiségileg túlsúlyban. De itt nem idősödő művészek munkáit látjuk, hanem friss, eleven, a korra reagáló személyiségek műveit.
Különös az összetétel abból a szempontból is, hogy ki hol tevékenykedett, tevékenykedik. Budapest természetesen fontos, de itt ma nagy hangsúlyt kap Békéscsaba, ahol Orvos András, Lonovics László, Török Gábor született és Vác, ahol Koltai-Dietrich Gábor, Fekete István, Orvos András él.
Olyan műveket is látunk, melyek lehet, hogy úgy készülnek, készültek el, mint a Luca széke, de elkészültek. A Luca naphoz fűződő történetekből emeljük ki a sok anyagot, hiszen a Luca széke is kilenc féle fából készült… Itt is látunk olyan műveket, melyekre jellemző a sokféle matéria egybeépítése.
Kik is a kiállítók?
Kezdjük tehát Ladányi Imrével, aki 1902-ben született Kecskeméten és 1986-ban New York-ban hunyt el. Itthon ismeretlen ismerős, képeinek összetett földszaga, nyersessége, profán esztétikuma évtizedek múltán is őrzi elsőrangúságát. Jó tudni, hogy Németh Géza nem csak képeit őrzi, de ébren kívánja tartani ennek a kitűnő festőnek az emlékét is. A most itt látható két kép is igazolja a magas minőséget, s csak apró információként teszem hozzá, hogy életművét úgy hozta létre, hogy közben orvosként, kutatóorvosként is tevékenykedett, a dermatológia tudósává válva.
Kecskeméti Kálmán egyéni, szintetizáló személyisége a kortárs képzőművészeti életnek, sőt alapvető filmes, televíziós munkássága, ismert, mint művészettörténeti kutató. Most két akvarellt hozott el a kiállításra, de ezek is kissé csavaros módon vannak elénk állítva, mert tulajdonképpen printek. Minden esetre jelzik alkotójuk sosem lankadó érdeklődését a világ és a művészet, a művészeti alkotó munka iránt (is).
Orvos András is a kortárs művészet egyik varázslója. Technikák, szemléletek között közlekedve hozta létre jeles életművét, melyből most fény-árnyék jelenségeket kutató munkáit mutatja be, természeti közegbe ágyazva. S egyben jegyezzük meg: ez év augusztusában töltötte be 75. életévét. Köszöntjük is tehát!
Németh Géza öles léptekkel építette művészetébe a digitális képalkotás módszerét, de eredendő festői vénája nem elégszik meg a nyomtatott kép végeredményével. Kezére, ecsetére is szüksége van ahhoz, hogy historikus tájainak misztikuma a csak az alkotóra jellemző teljességgel álljon előttünk. Most is két festett (jellemzően festőkéssel inkább felrakott!), faktúra gazdag akril képet állít ki, a maguk bálványszerű ősiségükkel erőteljes hatást keltve. Itt is van köszönteni valónk, ugyanis az Artézi Galéria alapítója ez év októberében töltötte be 70. életévét! Őt is illesse köszöntésük tehát!
Szemethy Imre rajzi morbiditásai nem taszítják, hanem vonzzák munkái szemlélőjét. Az ostobaság, az abszurditás, a nonszensz - amely körülvesz minket – meghatározza világszemléletét, s determinálja motívumvilágát. Puritánsága mélységeket tár elénk. Tán nincs még egy képzőművész, aki karácsony közeledtével - s arra címeiben is utalva - ilyen elérzékenyülés mentesen tárná elénk véleményét. S ha Németh Géza 70 éves volt, hadd jegyezzem meg, hogy Szemethy Imre, a kortárs magyar képzőművészet Jimmy-je viszont jövő februárban éri el ezt a mérföldkőnek (?) tekintett 70 évet. Őt is éltesse – már előre – az Isten!
S ha már ennyi születésnap, akkor folytassuk a kortárs magyar művészet egyik fenegyerekével, Horváth László Xavérral, aki már „februártól” 70 éves, s az elmúlt évtizedekben szinte mindennel foglalkozott, amit képzőművészetnek nevezünk. Stílusban és tárgyi megvalósításban is. Életmű kiállítása megrendezésével Budáról Szekszárdra kellett mennie, de most annál nagyobb öröm itt látni egyrészt szinte monumentális természeti élményben (sőt tobzódásban!) fogant, méretében is nagy festményét. Másrészt ezzel „szemben” pici munkáit, melyeket ő rajzoknak nevez, de valójában kis vonalakkal létrehozott festmények ezek is, melyekből szintén atmoszférikus természet illat árad, az esztétikus „tálalás” (paszpartú, keret) pedig csak emeli a „dolgok” igényességét.
Lonovics László igazi, valódi fényművész, aki Békéscsabáról hozta el munkáit. Hosszú évekkel ezelőtt figyelhettünk fel sajátos síkkonstruktivista szita nyomataira, melyek igazodtak is hazai törekvésekhez, ugyanakkor nagyon is egyediek és egyéniek voltak. Most olajképekkel van jelen, melyek ugyan korróziós rétegek megjelenítői, de e minőségükben a pusztulásban rejlő esztétikumot tárják elénk.
Török Gábor is a rendkívül sokoldalú művész „esete”. Tervezőgrafikus, de éppolyan otthonosan mozog a hagyományos képalkotás területén, mint a digitális technikában. Mint televíziós, igazi alkalmazott művész, mint festő – ezt látjuk ma itt – igazi, ezúttal szinte poézisre érzékeny festő, aki zenei asszociációkat is keltő, az izmusokat megelevenítő munkákat mutat be.
Koltai-Dietrich Gábor ez évben lett 50 éves. Vácott él, dolgozik (főállásban a váci Művelődési Központban), nevel öt gyermeket, s közben lassú szívóssággal építi festői életművét. Ősi technikát alkalmaz, nagyon is mai képeiben. Az enkausztika viaszfestést jelent, sajátos anyag, sajátos rétegek felrakásával, különös opálos, szinte áttetsző színrétegekkel. Két képe, címeiknek megfelelően valóban a derengést idézik.
Bemutatja munkáit Németh Dóra, aki bizonyos lágysággal, feminitással ragadja meg a dolgok ironikus voltát. Erőteljes humora, felszabadultsága öröm a szellemnek, a szemnek.
S kiállít tehát két fotográfus, akik mindketten igazi képzőművészek. Tamási Gábor egyfajta szociográfiai érdeklődéssel közelít Csepel pusztuló ipari építészeti, környezeti „emlékeihez”, maradványaihoz, melyek „halottak” is, de ugyanakkor valahogy mégis részesei a csepeli létnek. Sorozata nagy feltűnést keltett, s tudnunk kell róla is, hogy munkássága széleskörű, érdeklődése tág horizontú. De így van ez a váci Fekete Istvánnál is, aki éppúgy bravúros alkalmazott fotográfus, mint autonóm képi víziókat is megvalósítani képes fényképművész. Ez mai két képén is érzékelhető, mely épp „fele” négy őselem sorozatának.
A tavalyi Egyszer együtt bemutatkozó kiállítást tehát most követte a Luca napi jamboree. Kitűnő, igényes, sokszínű kiállítás, amely tehát lehet, hogy úgy készült el, mint a Luca széke, de elkészült, mindannyiunk örömére!