EGYEBEK ÉS HAIKUK...gondolarok egy festő emlékére
ANDOR TAMÁS VERSEI
Budapest, Artézi Galéria, 2015. október 12.
Felolvasta a költő Ladányi Imre kiállítás megnyitóján
BÉKEIDŐK.
HOL VAGY SZINYEI MERSE?
Tátom azt, ami a szám.
Megráz a hideg.
Az idill beleng egy léghajó alá.
és lecseng az ég kékje minden
harangvirágban.
Elsündörög a dicső parlagon
egy nyugtalan közérzet.
A kor, mikor kivérzett
rám gombolta bájos felkötőjét.
Terjesztek kórt,
szénaboglyába ülve, égrenézőt.
Pacsirtát, Lilaruhás nőt.
Hosszúra nyúlik a képem.
Elporzott hadiszekéren a május,
belefullad a füstbe
palettám színezüstje.
Elkárhozom?
El. Kár. Hozom a számlát.
Kinek a bőre lámpaernyő, lehet esendő,
mikor egy író bőrfejéből kipattant bolha
bedübörög a porcelánboltba.
Gyerünk zsidók, fogjunk össze!
Gyerünk gojok a túlsó partra!
Középen lefolyik simán,
aki se nem cigány…
Összepancsolt vérünkből az utcán
kiderül, ki volt igazi ukrán.
Két szúnyog ott viszi vasrúdon
ami megmaradt belőlem:
szomorú hajam,
domború lencse szemem.
A csatorna lenyel mocskot, virágot,
hajcsattokat, ott feljebb a tenger mos
arcos kavicsokat.
Igyekezzünk, még felkel a Nap!
Micsoda majális.
Andor Tamás